Belépés
Elrejt
BEJELENTKEZÉS
Azonosító
Jelszó
 
Amit a monitorról tudni kell
Amit a monitorról tudni kell
2000.06.27.

Amikor a grafikus felhasználói felületű operációs rendszerek elterjedtté váltak, egyre nagyobb lett az igény a minőségibb, nagyobb képátlójú monitorokra. Az átlag számítógépfelhasználók számára az ilyen monitor korábban elérhetetlen álom volt. Csak a drágább (sokszor milliós árfekvésű), grafikus feladatra kiélezett munkaállomások rendelkeztek ilyen megjelenítőkkel. Ez a helyzet mára már megváltozott: a monitorárak nagymértékű zuhanása lehetővé tette a otthoni felhasználók számára is a nagyobb átlójú egységek használatát. Sajnos azonban még mindig kevesen foglalkoznak gépvásárláskor a monitor milyenségével. Ha pedig jobb esetben foglalkoznak is, az kimerül a képernyőátmérőnek a hosszában. Pedig ha belegondolunk abba, hogy egy számítógépben általában a leghosszabb ideig használt egységek köz

A monitor működése A monitor lelke a katódsugárcső, azaz a képcső (CRT: cathode-ray tube), egy légmentesen zárt üvegcső. A képcső két lényeges részből áll: az anódból és a katódból. A katód fémes anyaga melegítés hatására elemi részecskéket, elektronokat bocsát ki magából (elektronágyú). Az anódra pozitív feszültséget (gyorsítófeszültséget) kapcsolva (színes képcső esetén tipikusan 20-30 kV), az anód vonzani fogja a katódból kiáramló elektronokat. A kilépő, majd becsapódó elektronok olyan gyorsan követik egymást, hogy nem egyes elektronokról, hanem elektronáramlásról, végeredményben egy elektronsugárról (nyaláb) beszélhetünk. A katód és az anód között található egy úgynevezett rács, aminek a feladata a két egység közötti kapcsolat szabályozása. Ezt úgy teszi, hogy amennyiben negatív feszültséget kapcsolunk rá, akkor az elektronok nem jutnak el a anódra, amennyiben pozitív vagy 0 feszültséget kapcsolunk a rácsra, akkor szabad az út az elektronok számára (egyszerűsítve: ki-, bekapcsolhatjuk az elektronok áramlását). A rácsfeszültség változtatásával szabályozni tudjuk az elektronsugár(ak) intenzitását(fényerejét). Plusz egy segédráccsal az összes fényerőt. Ha az elektronok az anód felé szabadon áramolnak, akkor az áramlás irányát szabályoznunk kell, hiszen nem mindegy, hogy az elektron az anód melyik részére csapódik be. Erre a szabályozásra négy darab (két függőleges, két vízszintes) eltérítő lemezt használunk. Ezeket a lapokat mágneses térbe helyezve, a köztük mozgó elektronokra vonzó vagy taszító hatást fejtenek ki (elektromágneses eltérítő tekercsek). A lemezek segítségével most már mi szabályozzuk az elektronsugár irányát. A képernyő belső részét fénypor réteg borítja. A fénypor a becsapódó elektronok hatására világít (a fényport szokásos foszfornak nevezni, de ennek semmi köze a vegyelemhez). Ha az elektronsugár eltalálja a fénypor egy adott pontját, akkor az felvillan (utánvillágítás). Ha sokszor egymás után ugyanazt az adott pontot találja el, akkor a képernyő előtt ülő felhasználó úgy érzi, hogy a pont folyamatosan ég, világít. A látott képet tulajdonképpen a szemünk érzékcsalódása hozza létre. Az elektronsugár soronként végigpásztázza a képernyőt, majd ha a sor végére ért, az alatta lévő sor elejére irányítjuk (sorvisszafutás) és ismét végigpásztázza ezt a sort is. Ezt egészen a lap aljáig teszi, amikor visszairányítjuk az első sor kezdőpontjára (lapvisszafutás), és kezdődik minden elölről. Természetesen ezalatt, attól függően, hogy melyik képpontnak kell világítania és melyiknek nem, ki- és bekapcsoljuk a sugarat. Ez a megállás nélküli folyamat az emberi szem számára olyan gyorsan megy végbe, hogy végeredményben egy képet látunk a képernyőn. Az előzőekben felvázolt egyszerűsített működés a monokróm (fekete-fehér) vagy az egyszínű (sárga, zöld) képcsőre jellemző. Egy adott pont (pixel) fekete vagy fehér volt (fekete: nem volt elektronsugár, fehér: volt elektron becsapódás), illetve a fényerejét lehetett a sugár erejének növelésével, csökkentésével változtatni. A újabb színes képcsők azonban végtelen sok színárnyalatot (unlimited colours) képesek megjeleníteni. Az általános iskolai tanulmányaiban mindenki találkozhatott már az additív színkeveréssel, azaz hogy bármilyen szín kikeverhető a vörös, a zöld és a kék alapszínekből (red, green, blue. RGB). Így a színes képcsőben nem egy, hanem három elektronágyú tartozik, egy-egy minden alapszínhez. A képernyő belső felületét sem egy fényporral, hanem hárommal vonják be (az elektronbecsapódáskor az egyik vörös, a másik zöld, a harmadik kék fénnyel világít). Ez a három fénypor szorosan egymás mellett helyezkedik el. A színhármasoknak (tripletteknek) közelsége miatt a fénypor előtt egy lyukmaszk (árnyékmaszk) található, ami leárnyékolja a szomszédos színhármasokat és fókuszálja a sugarakat, hogy azok a saját fényporukra csapódjanak be. Egy triplett középpontja és bármelyik vele szomszédos triplett középpontjának a távolsága az adott monitort jellemzi (ez a távolság egyenlő két azonos színű színpor legkisebb távolságával). Vásárlásnál figyeljük ezt az értéket (dot pitch); általában milliméterben adják meg. Minél kisebb ez az érték, annál finomabb, élesebb képet kapunk (azért azt gondoljuk meg, hogy míg egy 19 inches monitoron például a 0,29 mm pontátmérő elfogadható, addig egy 14 vagy kisebb képátlójú monitoron ez az érték már gyenge). A monitor további jellemzői Méret: Az első, amit el kell döntenünk, hogy mekkora monitorra lesz szükségünk. A monitorok méretét a képernyőátló hosszával jellemzik, amit hüvelykben (") szokás megadni (1"= 1 inch = 1 coll = 2,54 cm). Például (elvileg) egy 17" (inch)-es monitornak az átlója 17x2,54 cm = 43,18 cm. Azért csak elvileg, mert egy 17"-es monitornak nem lesz 43,18 cm a képátlóhossza. A felhasználó számára azonban a látható képátló az, ami fontos, ezt az igényesebb gyártók feltüntetik (Viewable Area), ha pedig nem, akkor mérjük meg még a vásárlás előtt. MINDIG A LÁTHATÓ FELÜLET ÁTLÓJA AZ, AMIT FIGYELJÜNK! Például a ma Magyarországon kapható 15"-es monitorok látható (hasznos) átlóhossza 14" és 14,8" (inch) között mozog. Amikor a méretről döntünk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a monitor olyan része a számítógépnek, amit ritkábban szoktunk lecserélni, szemben például a processzorral vagy az alaplappal. Éppen ezért jobb megoldásnak tűnik, hogy egy gyengébb teljesítményű gépet vegyünk egy jó monitorral (már csak azért is, mert ellentétben a monitorárakkal, a processzor, a memória stb. árai folyamatosan és látványosan zuhannak). A képernyő látható felülete körül normális esetben egy fekete keret van, ez néha zavaró, mert csökkenti a hasznos terület felületét. Ha azonban a monitor paraméterei között az overscan jelző szerepel, ez a keret hiányzik (sajnos még elég ritka). Felbontás: A monitor másik fontos jellemzője. Ezt általában az oszlopok és a sorok szorzatával adják meg. Például 800x600 azt jelenti, hogy 800 oszlopból és 600 sorból (480000 pixel) áll a maximális felbontású kép; azért a maximális, mert a gyártók mindig a maximális felbontóképességgel jellemzik terméküket. Vegyük azonban figyelembe, hogy minél nagyobb a felbontás, annál kisebbek lesznek a képen lévő objektumok, például a szövegek, ikonok stb. Ajánlott (!) felbontás az átló függvényében: 14"640x480 15"800x600, 1024x768 17"800x600, 1024x768 20"1024x768, 1280x1024 21"1280x1024, 1600x1200 A ma kapható monitorok kivétel nélkül képesek ennél magasabb felbontásra is, például egy 15"-es 1280x1024-es vagy egy 17"-es 1600x1200-as felbontásra. Frekvenciák: Az előbbiekkel kapcsolatos és nagyon fontos, de kevés odafigyelést kap a képfrekvencia (függőleges szinkronízáció) és a sorfrekvencia (vízszintes szinkronizáció). A monitorok működésénél beszéltünk arról, hogy a elektronsugarak soronként végigpásztázzák az egész oldalt, az oldal pásztázásának sebessége pedig az adott monitort jellemzi. Például, ha ezt látjuk: 640x480@60Hz, ez azt jelenti, hogy a 640x480-as felbontású képet a monitor 60-szor rajzolja ki másodpercenként. Ha egy felbontást huzamosabb ideig szeretnénk használni, akkor győződjünk meg arról, hogy minimum 75 Hz-et, de inkább 85 Hz-et tudja a monitor az adott felbontás mellett. Erre azért van szükség, mert az emberi szem képes érzékelni, ha ennél lassabban történik a frissítés. Ez vagy kellemetlen villódzással jár, vagy csak azt vesszük észre, hogy egy-két óra után megfájdul a fejünk. Ha növeljük a felbontást vagy a képfrekvenciát, akkor növekszik a sorfrekvencia (a sorfrekvencia az egy másodperc alatt frissített sorok számát adja meg) is. A kép-, a sorfrekvencia és a felbontás összefüggésben vannak egymással: sorok száma x képfrekvencia = sorfrekvencia A megjelenítő egység leírásában valami hasonlót találunk: vf: 50-160Hz, hf: 30-86kHz (vf: vertical frequency = sorfrekvencia, hf: horizontal frequency = képfrekvencia). Ezek az értékek legyenek minél nagyobbak! A korai monitorok úgynevezett fix frekvenciásak voltak. Ez azt jelentette, hogy csak egy adott kép- és sorfrekvencián voltak képesek dolgozni. Az idő múlásával azonban egyre nagyobb szükség volt az olyan megjelenítőkre, amelyek képesek voltak széles frekvenciatartományban dolgozni. Az első ilyen modellt a Nec hozta ki Multisync névvel. Ma már a monitorok többsége ilyen (MultiScan, AutoScan, Multisynchronous). Arra azonban figyeljünk, hogy valóban ilyen legyen. (Az, hogy 2, 3 vagy 4 frekvencián működik, még nem jelenti azt, hogy multisync, bár sok gyártó ezeket is annak tünteti fel!) Az utolsó frekvencia, amiről említést kell tennünk, a pontfrekvencia, azaz a monitor maximális video sávszélessége (Video Bandwidth). Ezt az értéket MHz-ben adják meg a gyártók. Szoros összefüggésben van az adott felbontással és képfrissítési frekvenciával. Ezért minél nagyobb ennek az értéke, annál nagyobb felbontásokat, magasabb képfrissítéssel tud a monitor megjeleníteni. (A legoptimálisabb esetben a monitor pontfrekvenciája megegyezik a videokártya órajel-frekvenciájával (Dot Clock), így egyik sem fogja vissza a másik teljesítményét.) Hozzávetőlegesen ki lehet számítani a szükséges video sávszélességet a felbontás, a képfrissítés ismeretében: 1,3 x X (vízszintes felbontás) x 1,05 x Y (függőleges felbontás) x fV (képfrissítési frekvencia) = szükséges sávszélesség A konstansok a monitort jellemzik (de az itt használt értékek megközelítőleg jól használhatóak), és azokra az időtöbbletekre utalnak, amik a sor- és a lapvisszafutásra fordítódnak. Például számoljuk ki az 1024x768-as felbontású, 85Hz-es képfrissítésű kép szükséges video szávszélességét: 1,3 x 1024 x 1,05 x 768 x 85Hz = 91,245773MHz Vagyis körülbelül 92MHz-es pontfrekvenciájú monitorra és videokártyára lesz szükségünk a példánkban említett kép megjelenítéséhez. Csatlakozás: A legtöbb monitor a hagyományos 15 pólusú "D" (D-sub) csatlakozón keresztül kommunikál a videokártyával. Ennek ellenére sok megjelenítőt készítenek fel másfajta csatlakozási felülettel is. Ilyen a BNC, ami jelenleg inkább más platformok (nem PC) vagy a nagyon drága videó célra használt kártyák csatlakozója. Az ezekkel felszerelt egységek ára nem drágább, és várható a jövőbeli elterjedésük. Vezérlés: A mai monitorok kétféle vezérlés közül választhatnak: analóg vagy digitális vezérlés között (a videokártya és a vga monitor között analóg kommunikáció van és ennek semmi köze a vezérléshez). Az vezérlés milyenségéről a kezelő szervek adnak információt: ha analóg, akkor általában tekerőtárcsákkal, ha digitális, akkor nyomógombokkal (ritkán tekerőtárcsákkal is) történik a kép pozíciójának, méretének, deformálásának stb. beállítása. Általában a digitális vezérlésű monitorokon van meg a lehetőség, hogy mind a gyári, mind a felhasználói beállításokat tároljuk. Ez nagyon hasznos, ha sokszor váltunk videomódot, így nem kell például mindig újra középre igazítani a képet. Amíg azonban az analóg vezérléssel végtelen számú a beállítások kombinációja, addig a digitális vezérlésnél ez korlátozva van. Ennek ellenére próbáljunk digitális monitort választani. A néhány évvel ezelőtt még kuriózumnak számító "extrák" ma már legtöbbször alapfelszereléssé váltak. Ilyen a képernyőn megjelenő beállító szerv (OnView, OSD - On Screen Display stb.), amely vizuális segítséget nyújt a képjellemzők beállításakor. A jobb monitorokon a kontraszt, a fényerő és a kép pozícióján kívül a képet deformálhatjuk (trapéz, paralelogramma, hordó stb.), akár forgathatjuk is. Beállíthatjuk a színek árnyalatait, információt kaphatunk az aktuális felbontásról, a képfrissítésről, ami például fontos segítség a videokártya és a driver stb. ellenőrzésére. Tesztelhetjük monitorunk működését önteszttel. Ezekről az információkról több nyelven is tájékoztatnak (a magyar sajnos még nem jellemző). Képcső típusok Két képcső típus terjedt el a monitorok világában, amiket a színhármasok elrendezkedése alapján különböztethetünk meg egymástól. A legelterjedtebb elrendezés szerint a lyukak szabályos háromszöget (deltát) alkotnak (az elektronágyúkhoz hasonlóan). A pontok között ennél az elrendezésnél mindig van egy kis rész, ami sötét marad, ez rontja az egész kép kontrasztját. A másik elrendezést a Sony cég által kifejlesztett Trinitron katódsugárcső (aperture grille vagy guard grille) vezette be. Ebben az esetben a színhármasok egymással párhuzamosan helyezkednek el (az elektronágyúk pedig egy sorban), a maszk pedig itt nem fémből készült lemez, hanem kifeszített drótok alkotják. Ezek a drótok párhuzamosak, ám ahhoz, hogy a párhuzamosságuk tökéletes legyen, óriási erővel feszítik ki őket. Az erős feszítésnek ellenálló keretet kell biztosítani, ez teszi a Trinitronos monitorokat nehezebbé. Ezzel a technikával a kép világosabb és élessége is jobb. Ennek ellenére a Trinitronnak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy bár nehezen és főleg nagyobb felbontásnál, de észrevehető az az 1 vagy 2 stb. vízszintes rögzítő szál, ami a függőleges szálak stabilizálására szolgál. Mint azt már írtuk, a triplett (színhármas) középpontja és bármelyik vele szomszédos triplett középpontjának a távolsága jellemzi az adott monitort (ez a távolság egyenlő két azonos színpor legkisebb távolságával). DE! A felsorolt két típus felépítéséből következik, hogy a trinitronnál ez az érték nagyobb, azaz a normál árnyékmaszkos 0,25 mm-es távolság körülbelül a trinitron képcső 0,27 mm-es távolságával egyenlő. Mivel mindkettőnek van előnye és hátránya, egyikről sem lehet azt állítani, hogy jobb, mint a másik, a megítélés meglehetősen szubjektív. Az Interlaced üzemmód: Már többször említettük, hogy a képcső a megjelenített képet laponként, a lapokat pedig soronként frissíti. Ha minden sort egymás után rajzol ki, akkor beszélünk nem átlapolt (Non-Interlaced) üzemmódról. Nagyobb felbontásban sok monitor már nem bír ilyen gyors tempóban dolgozni, azonban azért, hogy nagyobb felbontást is tudjon, kerestek egy köztes megoldást. Ez a megoldás az Interlace üzemmód. Ekkor a képcső a képet két részben rajzolja ki. Az első menetben a páratlan számú sorokat, a második menetben pedig a páros számú sorokat frissíti. Persze ez olyan gyorsan történik, hogy az emberi szem egy képnek látja a két lépésben kirajzolt képet. Azt, hogy az adott felbontást a monitor milyen üzemmódban tudja megjeleníteni, arról a felbontás utáni betű(k) ad(nak) információt (NI: non-interlaced, I: interlaced). A nagyobb felbontást végeredményben a képfrekvencia ellenében érjük el. Ennek, mint azt már írtuk is, a hátránya az, hogy növekszik a vibráció. Ezért senkinek sem ajánljuk, hogy hosszabb ideig használja az Interlaced üzemmódú felbontásokat. Szerencsére az újabb monitorok már nem használnak Interlaced üzemmódot. Alacsony sugárzás: A számítógépek elterjedésével egyre több embernek és egyre több időt kell eltöltenie a monitorok előtt ülve. Ennek okán sok vizsgálatot készítettek a monitorok káros sugárzásával kapcsolatban. Ezekből a kísérletekből, elsőként Svédországban, különféle ajánlások születtek. Azokat a monitorokat, amik eleget tesznek ezeknek az előírásoknak, alacsony sugárzású (Low Emission, Low Radiation) monitoroknak nevezzük. A két legelterjedtebb ajánlás az MPR-II és a TCO. Ma már a legtöbb monitor eleget tesz ezeknek. A nemzetközi szabványok és ajánlások közül a TCO az egyik legszigorúbb elvárást támasztja a monitor sugárzásával szemben (összehasonlítva például az MPR II-es szabvánnyal). A TCO `92-es monitoroknak az alábbi értékeknek kell megfelelniük: Elektromos tér FrekvenciatartományTCO követelmény 0 Hz (Statikus elektromos tér)= 5 Hz - 2 kHz (ELF)= 2 kHz - 400 kHz (VLF)2 kHz - 400 kHz (VLF) Mágneses tér 5 Hz - 2kHz (ELF)= 2 kHz - 400 kHz (VLF)= * A méréseket a monitor képernyőjétől 30 cm távolságra és a monitor körül 50 cm távolságra végezték. A mágneses tér VLF tartományában mért értékek 50 cm távolságra adottak az összes oldaltól. A monitornak képesnek kell lennie arra, hogy automatikusan átváltson alacsony fogyasztású üzemmódba (lásd DPMS). Attól függően, hogy hány lépésben kapcsolodik ki a monitor, a TCO `92 megkülönböztet egy A és egy B alternativát. A B alternativa meglehetősen ritka, a monitorok többsége több lépésben vált alacsonyabb fogyasztású módba. Ilyenkor természetesen a monitor sugárzása is csökken, de nem szünik meg. A gyártónak el kell látnia termékét információval a fogyasztás mértékéről és hogy a felhasználó hogyan tudja szabályozni az energiatakarékos üzemmódokat. A képernyőnek eleget kell tennie az európai tűz- és elektromos biztonsági követelményeknek. Végeredményként a gyártó és a TCO között megszületik egy hivatalos megállapodás. Ennek feltétele, hogy a gyártó saját termékéről bizonyítsa, hogy eleget tesz a TCO `92-es szabványban előírtakkal. Ezek után a gyártó szabadon használhatja a TCO `92-es címkét az adott monitorra. A TCO `92 csak a monitorral szemben állít követelényeket. A TCO `95 azonban magába foglalja az egész személyi számítógépet, a monitort, a billentyűzetet, stb (de például az egeret nem). Szerepet kap a szabványban az ergonómia, és a környezetvédelem is. A monitorban lévő anyagok ugyanúgy, mint a gyártásnál felhasznált anyagok, nem lehetnek a környezetre veszélyesek (nehézfémek, stb.). A TCO legújabb ajánlása. A ma létező egyik legmagasabb mércét állítja a számítógépes egységek elé. Átfogóbb teszt eljárásokkal bővült ki (például a billentyűzet-tesztekkel), lehetőséget adva egy sokaldalúbb és eredményesebb termékvizsgálatra. Helyet kapott a zajszint maximalizálása is, ami eddig hiányzott a TCO szabványból. Standby üzemmódban felére csökkenteték a maximálisan felvehető energiát, a rendszeregység kivételével. Az újraindulásnak pedig 3 másodpercen belűl végbe kell mennie. A sugárzási szint előírt értékei nem változtak a `95-ös szabványhoz képest, de a követelményt a monitor képének minőségét illetően magasabb szintre emelték. A katódsugárcsöves monitoroknak (CRT) a külső mágneses mező zavaró hatásainak ellen kell állniuk. A környezetvédelem is nagyobb szerepet kapott, például a felhasznált műanyagok színezése korlátozva, fémréteggel való bevonása pedig tiltva van. Az anyagok újrahasznosítása jelentős szerepet kapott. DPMS: A DPMS (Display Power Management System) a monitor energiatakarékos üzemmódjainak a szabványa. Régebben a fogyasztás csökkentése csak a mobil számítógépeknél játszott szerepet. Mára ez a helyzet megváltozott, az energiatakarékosság egyre nagyobb szerepet kap az asztali rendszereknél is. Egy átlagos monitor teljesítményfelvétele 100 és 200 Watt között mozog, amin a tízedére csökkenthető. Ez a használattól függően még családi szinten is nagy megtakarítással járhat A felhasználó által meghatározott inaktivitási idő elteltével a kikapcsolódó videojel a monitor csökkentett energiafelvételű állapotba váltja: Mód:Függőleges szinkronjel:Vízszintes szinkronjel OnVanVan StandbyVanNincs SuspendNincsVan OffNincsNincs A DPMS-t a monitoron kívül a BIOS-nak és az operációs rendszernek is támogatnia kell. A megtakarításon kívül van még egy óriási előnye. A régebbi monitoroknál megvolt a veszélye annak, hogyha sokáig folyamatosan elektronok csapódtak adott színporra, akkor azok idővel "vesztettek erejűkből, kiégtek". Ez a veszély még, bár kisebb mértékben, a jelenlegi monitoroknál is fennáll. Ez ellen a képernyőkímélők (screen saver) nyújtottak védelmet. Azonban a DPMS ezt a veszély is megszünteti. Ezért mindenképpen ilyen monitort vegyünk. (Nem DPMS monitorba kárt tehetünk, ha DPMS-ként kezeljük!) A monitor élettartama: Mint minden elektromos berendezésnek, így a monitornak is az egyik legnagyobb "megrázkodtatás" a ki- és a bekapcsolás (hirtelen hőváltozás, stb). Ez a tény és az, hogy a monitor automaikusan átvált energiatakarékos üzemmódban, sok felhasználót késztet arra, hogy a monitort soha, még éjszakára se kapcsolja ki. Mindezt azért, hogy megóvja a megjelenítőegységet az estleges jövöbeli meghibásodásoktól. Illetve ebbe kényelmi okok is szerepet játszanak. Azonban nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás. A monitor élettartama végeredményben a katódsugárcső (CRT) élettartama. Ennek oka, hogy ez a legdrágabb részegysége a monitornak. Hiba esetén a javítatása nehézségekben ütközik. Egy átlagos CRT élethossza 12 - 17 ezer óra, attól függően, hogy mekkora a fényerő vagy hogy mit jelenít meg, stb. Azáltal, hogy nem kapcsoljuk ki a monitort amikor nem használjuk huzamosabb ideig, feleslegesen csökkentjük az életét. Persze a ki- és bekapcsoláskor is rövidül az élettartam, de legjobban az olyan egységeké, amiknek a szervizelése nem drága és a javításuk sem ütközik akadályba. Az újabb monitorok energiatakarékos módba tudnak váltani, de így is van fogyasztás, ami pénzbe kerül, rádásul kikapcsolt állapotban a tűzveszély is megszűnik. Az arany középút az, hogy ha másfél - két óráig nem használjuk a monitort, akkor KIKAPCSOLJUK! Forrás: HARDWARE HunPAGE, Kiegészítette: buher