Az előző részben igyekeztünk elmagyarázni, hogy hogyan választódik ki miből lesz a Kingston HyperX, miből a Value RAM és miből a másod-felhasználású ipari hulladék. Természetesen más gyártók is készítenek kiváló modulokat, de az ő tevékenységük jelenleg mellékes a történetünk szempontjából. Hogy miért is, azt majd leginkább a harmadik részből fog kiderülni. Most azon leszünk, hogy elmagyarázzuk, mit is jelentenek azok a paraméterek, amelyekben olyan kiemelkedőt alkot a HyperX. Mélyebben nem fogunk a dologba belemenni, mert ez nem doktori disszertáció, de fontos, hogy alapszinten értsük, mit is jelentenek azok a mutatók, amelyek alapján memóriát választunk a gépünkhöz.

Ugye egy nagyon fontos paraméter, ha memóriát választunk az, hogy milyen foglalat van a gépben. Jelenleg háromféle memória technológia, ami még kapható, a DDR, a DDR2 és a DDR3. Aki olyan régen született, mint én, annak ez a Német Demokratikus Köztársaságot és annak továbbfejlesztett változatait jelenti. Szerencsére ezt a képződményt nem fejlesztették tovább, hanem érdemei teljes elismerése mellett megszüntették. Memóriában viszont ez a Double Data Rate kifejezés rövidítése.

Aki egyáltalán nem ért az informatika alapjaihoz, annak erről elég annyit tudnia, hogy a gépben minden egyes műveletre az órajel nevű metronóm adja meg a jelet. Amikor pattint egyet a karjával, akkor lehet végrehajtani egy utasítást. A régi boldog időkben egy órajel ciklus alatt egy utasítást lehetett végrehajtani. Mivel azonban elektrotechnikai okokból az órajel nem emelhető a végtelenségig, elég gyorsan rájöttek a CPU tervezők, milyen okos lenne, ha egy pattintásra nem egy, hanem több utasítást hajtana végre. Manapság ez már elég sok utasítást jelent, mégpedig elég komplex műveleteket. Ez mind jó, amíg a kicsi proci elvan a saját regisztereiben (elég apró memória egyetlen adatszelet tárolására), de dolgok már csak olyanok, hogy elég sűrűn kell a memóriához fordulni, aki bizony nem tud olyan sok írási-olvasási műveletet végrehajtani. Ha várni kell a RAM-ra, akkor hiába gyors a CPU, az óres időben nem tud mit kezdeni a sok idejével.

Ki kellett valami okosat találni, és sikerült is. Mi lenne, ha az órajel első felére, az úgynevezett felfutó élre is dolgozna kicsit a RAM, meg a második felére, a lefutó élre is. Akkor épp kétszer olyan gyors lenne. Hipp-hopp, kész is a DDR RAM. De még ez sem volt elég gyors, hiszen valamelyest emelkedtek a memória órajelek, de nem olyan gyorsan, mint a CPU-k sávszélesség igénye. Először két memória kontrollert használtak. Ha két RAM modul van, akkor külön dolgozhat a kettő. Ez csak elméletben dupla sebesség, hiszen a ha két kért adat ugyanabban a modulban van, várni kell.

Újabb ötlet, járjon a memória modul belső órája kétszer gyorsabban, mint amennyit a maga a memória bír, és akkor gyorsabban lehet kipréselni az egyes chipekből a biteket. Ez megint igen jó ötlet volt, ebből lett a jelenleg legelterjedtebb memóriafajta. Igen a DDR2-ről beszélünk.

Manapság kezd teret nyerni a DDR3-as technológia. Ennek előnyeiről manapság még élénk vita folyik. Ezt a vitát leginkább az AMD gerjeszti, akik vonakodnak beépíteni a processzoraikba a dolgot. Azt most hagyjuk, hogy azért, mert technológiai nehézséget okoz nekik, vagy azért mert tényleg nincsenek meggyőződve az előnyeiről. Technikailag kicsivel bonyolultabb elmagyarázni a különbséget. A memória modulban is van egy kis memória, egy úgynevezett prefetch buffer, ami segít megtalálni a következőnek betöltendő adatot. Ebből kétszer akkora van a DDR3-ban, egy 8-bites. Mélyebben ebbe nem mennénk bele, csak annyit kell a dologról tudni, hogy maga technológia olyan magas késleltetési időket okoz, ami nem teszi egyértelművé az előnyt. A kérdés nem is azon van, hogy nő-e a sebesség, hiszen egyértelműen nő, de vajon ez mennyibe kerül pénzben, mennyibe fogyasztásban, és hőleadásban? A késleltetés pediglen az a fogalom, amire okvetlenül visszatérünk.

De előbb egy másik paramétert vegyünk elő: az órajelet. Van egy szervezet, a JEDEC (Joint Electron Device Engineering Council), amely szabványosítja a memóriákat az egyes órajeleken. Ez a szervezetet, mint a neve is mutatja éppen a memória tervező és gyártó cégek alkotják. Amikor valaki kifejleszt egy új technológiát, ezek a jónépek szépen ősszeülnek, összevitatkoznak, és egy-két éven belül kitalálják a szabványt. Persze az adott technológia közben él és virul, de csak azok veszik tekintetbe, akik akarják. Fontos, hogy a JEDEC csak ajánlásokat tesz, de azokat illik komolyan venni, mert olyan RAM-ot nem érdemes gyártani, ami semmivel se megy.

Hogy milyen órajelek vannak, abba nem mélyedünk el, vegyen maga elé mindenki egy árlistát és böngéssze. Nyilván a minél magasabb órajelek egyre gyorsabb memóriát takarnak, de vegyük figyelembe, hogy Intelnél az adott alaplap, AMD-nél az adott CPU mire képes egyáltalán. Persze itt lépnek a képbe a tuningmesterek, akik az alaplapba épített túlhajtási lehetőségek és személyre szabható memória paraméterek segítségével olyan beálításokat faragnak, amikkel emelhető rendszer teljesítménye. A Kingston HyperX éppen ilyen, még nem szabványosított órajelekre készül, vagy éppen szabványosokra, csak az ajánlottnál kisebb késleltetéssel.

Ez a késleltetés dolog viszont érdekes dolog! Még a szakmában érdekeltek sem mind tudják, hogy miről van szó, nemhogy a laikusok.

Viszont itt meg is állunk, mert a késleltetés, vagy franciásan. izé. angolosan latency megér egy külön fejezetet.

Tehát a korábban átvettük, hogyan válik az egyszerű matéria különlegessé egy olyan konstrüktőr kezében, mint a Kingston. A mai napon egy kivételével megnéztük, milyen paraméterek alapján jellemzik a memória modulokat.

A jövő hétre viszont mindenki hozzon magával búvárpipát és szemüveget, mert mélyebbre kell merülnünk a mikroelektronika tengerében. De érdekes és tanulságos lesz, azt innen ígérjük!

Vissza az előző részhez