Sokan csak annyit tudnak, amit a hírekből hallani, és az emberek hajlamosak a dolgoknak csak a jó oldalát látni, a rossz híreket pedig elengedni a fülük mellett. Egy olyan háttértároló, amely 120 MB/s-os olvasásra és 100 MB/s-os írásra képes? – mindenki erre vágyik, ráadásul mindezt hangtalanul. Tényleg nem tűnik rossznak, de vajon mi az igazság?
(Esküdt ellenségek)
Bármennyire is hihetetlenül hangzik, az SSD-k alapjait már az 1970-es években lefektették. Egy szilícium-nitrid-alapú EAROM (elektromosan módosítható ROM) volt az SSD elődjének megalkotására tett első próbálkozás, és ma már nehezen hihető, de a találmány azért végezte a süllyesztőben, mert az alig 10 éves élettartam nem volt elfogadható a piac számára – egyeseknek talán ismerős lehet a probléma. 1978-ban már egy lépéssel előrébb jártak, egy Texas Memory Systems nevű cég bemutatta 16 kilobájtos, RAM-alapú SSD-jét, mely a maiakhoz hasonló elvű és felépítésű volt, de picit drágán kellette magát. Akkoriban egy 1 GB-os SSD körülbelül egymillió dollárba került volna, ha le tudták volna gyártani, ezért valószínűleg csak azok a nagy olajvállalatok hallottak róla, amelyek megrendelték. Az idő múlásával az SSD magas ára és a mágneses adattárolók térnyerése miatt a háttérbe szorult, ugyanakkor a fejlesztések folyamatosak voltak, de nem kerültek reflektorfénybe egészen a 2000-es évek elejéig. Szakmai körökben volt ismert például az M-Systems, mely a hadsereg, a légiközlekedés és különféle ipari alkalmazások igényeit kielégítő, merevlemezek helyett használható SSD-ket gyártott, illetve kisebb kapacitással szélesebb közönség számára is elérhetők voltak az ún. DOM (disk on module) flashmemóriás tárolók, elsősorban beágyazott rendszerekbe szánva. A viszonylagos csendet a memóriagyártásban is érdekelt Samsung törte meg 2005-ben, amikor bejelentette saját SSD modelljét, igaz, még ez is annyira drága volt, hogy a gyártó mindenekelőtt professzionális felhasználási területeken, ipari és katonai alkalmazások kapcsán számított vásárlókra. Már 2008-at írunk, és az SSD-k még mindig nem terjedtek el; a helyzet megváltozásának gyenge jelei már megmutatkoztak, de a magas árak és az újtól való félelem még mindig visszatartja a vásárlókat.
De mi is az az SSD? Tömören egy félvezetőalapú tárolóegység. Azért félvezetőalapú, mert belsejében nem korongok, hanem egyszerűen megfogalmazva memóriachipek találhatók. Kétfajta SSD-t különböztethetünk meg, a DRAM- és a flashmemória-alapúakat. A két típus különböző jellemzőkkel bír. A DRAM-alapúak egyszerű felépítésűek, nagyon gyorsak, hosszú élettartammal bírnak, de folyamatosan áram alatt kell maradniuk, hogy a kondenzátorok ne veszítsék el töltésüket, azaz az adatokat, ezért akkumulátorral és lehetőleg – az áramkimaradásokra gondolva – mentőlemezzel kell őket kiegészíteni. Ráadásul állandó áramfelhasználásuk miatt viszonylag erősen melegszenek és sokat fogyasztanak. Ezekről a DRAM-alapú SSD-kről az átlagfelhasználó ritkán hall, ugyanis ipari és katonai célokra fejlesztik őket.
Az SSD-vel kapcsolatos félelem elsődlegesen az élettartam problémájára vezethető vissza. A DRAM-mal ellentétben a flashalapú tárolók egyes (memória)cellái csak bizonyos számú írást/törlés ciklust képesek elviselni, azonban a közhiedelemmel ellentétben ez nem jelenti azt, hogy a jó SSD egyik pillanatról a másikra tönkremegy. A memórialapkák adott számú írási/törlési műveletre vannak felkészítve, és ha a memórialapkán belül egy cella eléri ezt az értéket, akkor azt a meghajtó kontrollere használaton kívül helyezi (a rajta tárolt információt előtte természetesen átmozgatja). A cellahasználat kiegyensúlyozására, az élettartam meghosszabbítására a gyártók különböző algoritmusokat vetnek be, melyekkel a gyakran írt/törölt cellákat egy időre csak olvasható státuszba helyezik, illetve – kompromisszumokkal – a cellákat igyekeznek egyenlő mértékben terhelni, ezzel jelentősen kiterjeszthető az élettartamuk.
További részletek és érdekességek a Prohardver oldalain>>>